A választás során nem olvastam utána a filmeknek, talán az évszámot néztem a címen kívül, de szerencsém volt egy kellemes filmbe futottam bele. Az ember, aki ismerte a végtelent. Elgondolkodtató volt, csodával töltött el, hogy a 20. század derekán számítógépek, tervező programok nélkül mikre voltak képesek. Megjelent a szemeim előtt egy kor ahol az emberek számológép nélkül fejből mondták az eredményt, míg ma nagy részünknek egy tulajdonképpen bonyolultabbnak nem tűnő művelet keretében két három számjegyű szám fejben történő összeszorzása komoly időt venne igénybe, már ha sikerülne egyáltalán. Amúgy ezt talán pont nem vethetjük az oktatáspolitika szemére, hisz a technológia fejlődésével sokkal egyszerűbbé vált a világunk, és megengedhetjük magunknak azt a luxust, hogy inkább másra fordítsuk ezt az energiát.

Nagy dramaturgiai hatást értek el a filmben a rasszizmussal. Így történt ez amikor a történet főszereplőjét érte az atrocitás. Miért van az, hogy valakit még nem is ismerünk és már elítéljük, csak a származása miatt? Nem értem, ugyanígy azt sem amikor például egy cigány embernek kell bizonyítania kétszeres munkamennyiséggel rátermettségét, megbízhatóságát, miközben azért utána is másképp néznek rá. Pedig próbálkoztam sok-sok vitát, élményt végig hallgattam, negatív tapasztalatokról, azt, hogy köztük az átlag ilyen vagy olyan és hogy van egy-két kivétel de az átlag. Nekem nem sikerült ezt elfogadni, elsajátítani. Amikor ismerősömék viccelődtek vagy éppen megszóltak valakit (természetesen a jelenléte nélkül) azzal, hogy XY-ban "azért van egy pici olyan is" rendszerint nem jöttem rá, hogy ezt miből feltételezik (pedig ezután a mondat után azért néztem, hogy vajon mi lehet az ismertető "jegy"). Különösen furcsa nekem amikor azt mondják, hogy a többség miatt ilyenek. Lehet, hogy túl jó környéken nőttem fel és most is túl jó helyen lakom. Nem sok olyan helyzetre emlékszem életem közel 30 évéből amikor féltem volna az utcán (persze kis koromban a sötét miatt). Talán egyszer-kétszer volt amikor átmentem az utca túloldalára, mert nem akartam konfliktust, de hogy ez cigányokkal szemben történt-e azt nem tudom. Volt, hogy ittas állapotban lévő társaságot/bandát kerültem ki mert olyan érzésem volt, hogy kötözködnének, volt, hogy egy teltkarcsú örömlány ordítozott át nekem a túloldalról és tettem úgy minta nem hallanám (amíg meg nem látott egy ázsiai urat aki szerencsétlenségére a túloldalon pont az ellenkező irányba haladt). De egyik ilyen helyzetről sem az maradt meg, hogy roma volt-e az illető vagy sem, hanem hogy egy ember. Akkor se volt ilyen érzésem amikor Berlinben éltem majdnem fél évet többnyire (4 alkalommal költöztem) török negyedekben.  Lehet, hogy ilyen téren selejtes vagyok, de ezt valószínűleg egy pszichológusnak kellene megállapítania, de én emiatt biztos, hogy nem fogok orvoshoz sorba állni elélek én így is a 8. kerületben. 

 Persze ezen kívül volt még más is a filmben, de most nem írok arról, hogy mennyire szomorú amikor egy 32 éves zseni elhagyja a világunkat, úgy hogy egyik jegyzete  fél évszázaddal később előkerülve felbolygatja a matematika világát, majd az elméletet további fél évszázad múltán a fekete lyuk kutatás során alkalmazzák. Ez a bejegyzés csak arról szólt, hogy én nekem nagyon nehéz átéreznem, elsajátítanom a rasszizmus okait. Aminek az okát nem tudom. A lelkemet szoktam azzal vigasztalni, hogy sokkal több nem cigány embert ismerek akikkel bajom van vagy volt, mint ahány cigánnyal. De ez valószínűleg csak egyféle felmentő önámítás.

A filmet pedig tényleg ajánlom bátran bárkinek:  Az ember, aki ismerte a végtelent (2015)